A kén-dioxid , egy kénből és oxigénből képződő vegyület, az erjedési folyamat eredményeként a borban természetesen megtalálható. A borászok kén-dioxidot (szulfitokat) is adnak hozzá.
A borászok kén-dioxidot használnak a borkészítési folyamat különböző szakaszaiban, mert:
A kén-dioxid gátolja az élesztőgombákat, megakadályozva, hogy az édes borok utaljanak a palackban. Ez egy antioxidáns, frissen és oxigénmentesen tartja a bort. E varázslatos tulajdonságok ellenére a borászok igyekeznek a lehető legkevesebb kén-dioxidot felhasználni, mert sokan osztják azt a meggyőződést, hogy minél kevesebbet adunk a borhoz, annál jobb.
Az asztmás betegek körülbelül 5 százaléka rendkívül érzékeny a szulfitokra. Védelmük érdekében a Kongresszus 1988-ban törvényt fogadott el, amely előírja, hogy minden 10 ppm-nél több szulfitot tartalmazó bor címkéjén fel kell tüntetni a „Szulfitokat tartalmaz” feliratot. Tekintettel arra, hogy körülbelül 10-20 ppm fordul elő természetesen a borban, ez nagyjából minden borra vonatkozik. (Kivétel a bioborok, amelyeket szándékosan szulfit hozzáadása nélkül készítenek; némelyikük szulfittartalma elég alacsony ahhoz, hogy ne kelljen a kötelező kifejezést használni.)
A kén a római kor óta fontos borkészítési eszköz. Ma – amikor a borkészítés olyan fejlett, hogy a borászoknak kevésbé kell a kén-dioxid segítségére támaszkodniuk, mint valaha. A kén-dioxid felhasználás valószínűleg történelmi mélyponton van.
A bor tényleges szulfitszintje körülbelül 30-150 ppm (kb. annyi, mint az aszalt sárgabarackban); az Egyesült Államokban a törvényi maximum 350. A legtöbb ként a fehér desszertborok tartalmazzák – ezt követik a közepesen édes fehérborok és a pirosítóborok –, mert ezek a borfajták szorulnak a leginkább védelemre. A száraz fehérborokban általában kevesebb, a száraz vörösborokban pedig a legkevesebb.
A vörösborok sokkal kevesebb ként tartalmaznak, mint a fehérborok. Ennek az az oka, hogy a vörösborokban lévő tannin tartósítószerként működik, így kevésbé szükséges a kén-dioxid.